Beálltam én is a sorba... Mármint a kolbásztöltők sorába. Megtöltöttük Illéssel életünk első kolbászkáit! Egész jó elfoglaltság ez! Szenzációs volt, annyit mulattunk pedig még pálinkát sem ittunk. Jó hogy, mert mi aztán tényleg antialkoholisták vagyunk. Ahogy belefogtunk, máris felderengtek kislánykorom régi emlékei és illatai. Emlékszem, mikor beköszöntött a hideg, anyukámék minden évben elkészítették a család az évi kolbász, és hurka adagját. Olyankor a pince egy szempillantás alatt átváltozott kisipari húsüzemmé. Előkerült a nagy vájdling, a kolbásztöltő, a húsdaráló és még tudj' Isten miféle inkvizíciós eszközök sora. Púpozva álltak a hatalmas tálakban a kockára vágott friss húsok, és a zsírszalonna hegyek. És persze ott illatoztak a fűszerek, valamint a fokhagyma, amiből anyu mindig pépet készített és olyan erő illata volt, hogy az csak na... Apukám darálta és keverte a húst, anya meg fűszerezte, és vadul szórta a spéci tanácsait: - Rudika, ne úgy csináld! Lassabban! Vigyázz kiszakad! Jaj, le ne ejtsd! Lehozod, felviszed? Szúrd, vágd, kösd, ezzel megvagyunk! - mondatok... Istenem, de jó volt! Bár csak most is hallanám őket, ahogy serényen munkálkodnak. Olyan jó volt nézni őket és láb alatt sertepertélni, részese lenni a finom vacsorának. Talán ezért is fogtam hozzá, az emlékeim miatt. Meg persze azért is, hogy finomat együnk. Mert ugyebár a házi friss kolbásznak nincs is párja. / De van, ha ügyesek vagyunk... / Ahány ház, annyi szokás, mindenki a saját szája-íze szerint fűszerezi, úgy ahogy neki tetszik és ízlik. Nekem is van ez a receptem, én erre esküszöm. Anyáék kísérletezték ki és állíthatom, hogy nagyon finom! Nem mócsingos, nem zsíros, finoman fűszeres és enyhén csípős. Szóval remek! Nos, belevágtunk az én Illéskémmel, mert mi bajunk is lehetne belőle... Legfeljebb ha nem sikerül, hát lesz belőle bőven fasírthús. De miért ne sikerült volna! Jó recept akadt, és a jókedvnek sem voltunk híján. Természetesen nálunk is megoszlottak a feladatok, annyi különbséggel, hogy mind a ketten kissé kezdők voltunk eben a húsipari sufni-tuningban. Én vágtam a húst, Illés darálta. Mondjuk nem volt nagy munkája vele, hiszen csak megnyomta az elektromos húsdaráló gombját, ami csak úgy ontotta aztán magától a kacskaringózó hússzálakat. Azután megint csak én fűszereztem és kóstoltam. Ő ettől elhatárolódott. A belet szintén én kezeltem és huzigáltam fel a csőre, aminek láttán persze, kaján vigyor ült az emberem arcára... A béllel való kezdeti bénázásomat is megjegyezte. Tisztán látszott, hogy nem vagyok rutinos ebben. Itt mindenki arra gondol, amire akar... Hát persze, hogy távol áll tőlem az az izé... De aztán belejöttem, és a laza kézmozdulatokra még a fantázia is beindult... Elképesztőek ezek a pasik, nincs olyan pillanat vagy mozdulat, amiről ne a szex jutna az eszükbe... Több komolyságot kérem, nem a cirkuszban vagyunk! Nézze meg az ember! Egyébként a bél első osztályú volt, mert nem szakadt, a munka haladt, és a kolbászok csak úgy göndörödtek a kezeim között. Pikk-pakk végeztünk a bemutató darabokkal. Egyelőre csak 3 kilóval mertünk belevágni, hogy ne legyen anyagi csőd, ha elrontanánk. Most már tudjuk, hogy mi fán terem a kolbász-gyártás, úgy hogy a reményteli jövő évet, egy egészséges kolbásztöltéssel fogjuk majd kezdeni. Januárban belecsapunk egy nagyobb mennyiségbe, amik aztán mennek a füstre és a mélyhűtőbe... Nagyon finom kolbászok lettek, igazi nosztalgikus ízekkel.
Eredeti recept szerint, a hozzávalók: 10 kg dagadó, 5 kg lapocka, 5 kg zsírszalonna, 20 dkg fokhagyma, 10 dkg őrölt fekete bors, 3 dkg őrölt kömény, 50 dkg só, 50 dkg pirospaprika, 1 doboz sózott bél.
A húsokat ledaráljuk, a fokhagymát lereszeljük, vagy kevés vízzel összenyomva péppé keverjük. Egy kis kádban összekeverjük a darált húsokat a fűszerekkel és alaposan kidagasztjuk. Kóstolás után, ha kell, még utána ízesítjük a húsmasszát. A belet kiáztatjuk, majd kolbásztöltő segítségével a masszát betöltjük. Hideg helyen felakasztva egy éjszakán át szikkasztjuk a kolbászokat, majd frissen sütjük vagy felfüstöljük.
