Tudom és hiszem, hogy egy lány sokat tanulhat az édesanyjától, a nagymamájától vagy a család nőtagjaitól. Szerintem valamelyest a génjeinkbe van kódolva a konyha szeretete, a kézügyesség, és a kreatívitás. És ha még meg van hozzá a kellő szorgalmunk és kitartásunk is, tényleg igazi konyhatündérekké fejlődhetünk az évek során...Én anyukámtól és anyai nagymamámtól örököltem a konyha szeretetét és a sütés-főzés tudományát. Ha most élnének, biztos mindketten elcsodálkoznának és büszkeség töltené el őket, hogy hová is cseperedett az az apró kis fruska...Ne gondoljátok, hogy gyerekkorom óta a konyha bűvöletében élek...Voltak azért benne nekem nem tetsző dolgok is, mint például a kötelező paradicsom paszírozás, a borsófejtés, a barack hámozás és az uborka eltevésében való részvétel...Aztán ahogy nőttem, nődögéltem egyre kevesebb kínnal éltem meg ezeket a dolgokat, és kezdett érdekelni a sütés-főzés tudománya. Hogy, hogyan is kezdődött a "tortaságom" története, most elmesélem.....
Jól emlékszem, egy Dobos tortával kezdődött a karrierem a konyhában...... Lehettem úgy húsz év körül. Az első munkahelyemen, történetesen a László kórház enterális csecsemőosztályán dolgoztam, amikor egyik nap, hajnalok-hajnalán az ügyelet kellős közepén, érkezett hozzánk egy súlyos állapotban lévő, 3 hónapos kislány, S. Alexandra. Barna bőre, csupa kosz volt / ennyi idős korban kicsit furcsa.../, hajas fejecskéje csapzott, kinézete ijesztő, az illatáról meg nem is beszélek.... Úgy ahogy volt, szánalmas és ijesztő látványt nyújtott szegény kis pára. Állítólag a szomszédok bejelentése alapján került kórházba. Elmondásuk szerint, az édesanya nem volt igazán az anyaság mintaképe, szerintük órákra, nem kizárt, lehet, hogy napokra otthagyta az éhező csecsemőjét a lakásban. Keserves és nem szűnő sírása keltette fel a szomszédok figyelmét. Szóval, a mi kis betegünk, irtó ramaty állapotban volt. Ment a hasa, lázas volt, füle be volt gyulladva, és a gennytől tocsogott. Szegénykém félholtan feküdt a vizsgáló pelenkázóján, szemét alig tudta nyitva tartani, úgy pislákolt, körbe-körbe..... Olyan vétlen volt, annyira törékeny és sajnálatra méltó....Aprócska teste le volt soványodva, bőre a folyadék hiányától szinte pergamen vékony volt.......Természetesen azonnal gondos orvos kezek vették kezelésbe. Vérvétel, infúzió, antibiotikum, majd kemény fülműtét várt rá. A beavatkozás után, fejére hatalmas kötés került, szegénykém úgy nézett ki mint egy apró űrhajós egy hatalmas sisakban. Olyannyira rosszul volt, hogy az orvosok sok "Miatyánkot" elmormolva adták ki az intenzívre... Álltunk felette reménykedve, hátha kapunk "fentről" is segítséget....Az éjszaka folyamán kétszer kellett újréleszteni, sajnos nem sok reményünk volt...De, túl élte a hajnalt, a többi pár napot, sőt a heteket, majd szépen lassan, pár hónap alatt, lépésről-lépésre a gyógyulás útjára lépett. Az anyját persze sosem láttuk, senki nem érdeklődött felőle, nem látogatta senki. Mondjuk, mi ezt egy cseppet sem bántuk. A kis csöppséget a nővérek serege babusgatta, szeretgette, és lassan a "miénk" lett. Ahogy teltek a hetek és a hónapok egyre jobban a szívünkbe zártuk az osztályon. Kapott külön szobát, szép rugdalódzókat, nem kellet felvennie a kórház agyon mosott és hypótól kifakult, pecsétes ruhácskáit. Kuckójában pedig egyre csak gyűltek a játékok és a plüss állatkák, még a szobája falát is kipingáltuk mindenféle kedves mesefigurával. Volt ott Micimackó, Malacka, Zsebi baba és még sorolhatnám a sok kedves mesealakot....Aztán nyolc hónaposan birtokba vette az egész osztályt. Jött-ment a bébikompjával, nem volt tiltott terület számára. Hol az orvosiból, hol pedig a konyhából bújt elő, fülig érő mosollyal. Lényeg a lényeg, imádta mindenki, a professzor úrtól a takarító néniig. Ahogy teltek a hónapok egyre jobban közeledett az első születésnapja, melyet vegyes érzelmekkel éltünk meg...Egyrészt örültünk, hogy ünnepelhetünk, Szandránk 1 éves lesz, készülhettünk a "babazsúrra", másrészről pedig sírt a szívünk, hogy az osztályunkon csak egy éves koráig lehettek a csecsemők, így Szandra is. Egy éves kor után, a kis betegek átkerültek egy gyerekosztályra. Mivel neki nem volt vér szerinti hozzátartozója, "csak" egy egész nővérsereg, bánatunkra nem egy másik osztályra került, hanem tárt karokkal várta őt a Kmetty utcai csecsemőotthon, ama silány, ingerszegény birodalmával.... Hiába könyörögtünk, próbálkoztunk mindenféle csalafintasággal, csellel ott tartani, sajnos a törvény és a gyámügy közbeszólt a "családi" idillbe. Nem volt mit tenni, beletörődve készültünk a nagy napra, a BABAZSÚRRA és az azt követő fájdalmas búcsúra. És akkor itt jöttem Én, fiatalon, üdén, a fakanalat még kevésbé sem ismerve....Elvállaltam a kihagyhatatlant: Majd én megsütöm a tortát!!!! Akkor még fel sem merült bennem a kétség, hogy tudom-e, bírom-e, egyáltalán ehető lesz-e a művem......Minden tudásomat összeszedve, az általam legjobbnak ítélt recepttel a tarsolyomba, külső segítséget elutasítva, ha kissé reszketve is, de nekiálltam a műveletnek. Emlékszem, ott csetlettem botlottam a konyhában, minden csupa liszt és vaj volt otthon. Anya csak némán mosolygott, és a szeme sarkából figyelt engem...Életem első tortáját, ami Dobos névre hallgatott, pár óra leforgása alatt sikerült elkészítenem. Gyönyörű lett, sőt ,még szabályos kerek is! Habos volt és édes, és az én két kezemet dícsérte. Írtó büszke voltam magamra, és mindenkitől elvártam az elismerést. Emlékszem, aznap szabadnapos voltam, nyár volt és tikkasztó meleg. Ezzel nem is volt baj, ki nem szereti a meleg, napsütötte hónapokat. Csak akkor tudatosult bennem a felismerés, hogy ezt a tortát el is kell vinnem ám a város egyik feléből, a másikba....Elég ha azt mondom, hogy : Busz-Metró-Villamos, tűsarkú tipegő, csiniruha, kistáska és egy hatalmas doboz, benne a remekművel?! Gondolhatják, nem volt egyszerű feladat. Végig imádkoztam az egész utazást, hogy ne fékezzen az a valami amin éppen ülök, ne lökjenek meg, ne olvadjon el a torta és ne bicsaklódjon ki a bokám a tízcentis tűsarok alatt....és egyáltalán, épségben megérkezzek én is, és a tortám is a kórházba. SIKERÜLT. UJJÉ!!! Volt aztán nagy dinom-dánom a torta láttán, mindenki körül állta, csodálták a művemet, én meg dagadtam a büszkeségtől...Pedig így évekkel utána visszagondolva, nem is volt benne semmi különleges. Akkoriban, huszon akárhány évvel ezelőtt nem voltak ilyen puccos tortadíszek, mint manapság. Hol volt akkor marcipánfigura, tüzijáték, ostyára nyomtatott fotók stb. Volt sima gyertya, és kész.. De akkor, ott csodaszámba ment. Édes kicsi Szandránk nagy kerek szemekkel, élvezettel nyúlt a torta felé, először csak a mutató ujját hozzáérintve, majd lassanként a könyökéig csokisan marcangolva a torta egyik felét, amihez éppen hozzáfért. Finom volt, elfogyott az utolsó morzsáig. Mindenkinek jutott egy-egy vékony szeletke belőle....Hát, így esett az én első tortám története. Kedves emlék marad örökre, az biztos. Azóta csak fejlődöm, már a saját csemetéimnek sütök, gyűjtögetem a recepteket és tanulom a cukrászat egyre bővülő tudományát......Szóval, ez volt az én szárnybontogatásom a konyhában....remélem nem untattalak és szívesen elolvastad.....
Alexandra és a torta 1987-ben.....
